by danielbalogh


Egy újabb csodás este. Elmentünk Alliance-ba, meglátogatni Katyát és a szüleit, Jimet és Beckyt. Katya volt az a gyerekkori barát, aki megpróbált öngyilkos lenni, és ma este úgy tűnt, az egészet egy áldásnak fogja fel, ami segített neki, hogy rájöjjön, milyen jó élni. Ő főzött nekünk, kinn ültünk a teraszon, és a szülők történeteket meséltek arról, milyen volt fiatalon, pénz nélkül Alaszkába költözni, negyven dollárral a következő hónapig, amíg Jim fizetése az új állásából megérkezik. Történeteket arról, hogy az első lakásuk tele volt egerekkel, és Jim szomorú volt, hogy csak ennyit tud adni, de Becky úgy fogta fel, hogy egy mérfölddel közelebb vannak a belvároshoz. Becky zongorázott, és közben Jim énekelt nekünk, mi pedig a kanapén ülve néztük őket, egymáshoz bújva. Hazafelé arról beszélgettünk, milyen érdekes, hogy Ohio mennyivel szebb, mint Arizóna, mennyivel zöldebb, és mennyivel több a virág, mennyivel szebbek a házak, mennyivel otthonosabb minden, de mindezek ellenére, beleértve, hogy a család és a régi barátok itt vannak, Arizóna az, ahol lenni akarunk, nem tudjuk, meddig, de ahogy a dédnagyapa tanácsolta nekünk, one step at a time, azaz fölösleges mindent előre tudni, elég, ha csak annyit tudunk, mi lesz holnap, hogy mi a legközelebbi nagy feladat, a többin majd ráérünk akkor aggódni, ha már a mai napot teljes egészében kiélveztük. Valahogy mindketten úgy érezzük, jobb egy új életet nehezen elkezdeni, mint kényelmesen, teljes biztonságban, hiszen akkor mi lesz az együtt növekvéssel, honnan tudjuk, hogy ott leszünk egymásnak, ha már az elején nem látjuk, hogy igen, számíthatunk egymásra, ha baj van. Az, hogy közösen akarunk valami nehézbe belevágni, valamikor, valahogy, sokkal megnyugtatóbb, mint egy biztos, kényelmes jövő, egyedül. Hogy igen, nehéz lesz, de minden reggel várni fog egy has, amibe az arcomat beletemethetem, őt pedig várni fogja egy szerető ölelés, és mindketten tudni fogjuk, hogy megérte együtt lefeküdni, és együtt felkelni…

Reklámok