by danielbalogh


Odakinn esik az eső, a cseppek kopognak a tetőn, és arra gondolok, mikor tegnap a napsütésben, szemerkélő esőben Billie Holiday-t hallgattunk a woosteri antikvárium előtt, és a víz csendesen folydogált az ereszcsatornából, és a szülőkre vártunk, hogy értünk jöjjenek. A tulipános hortobágyi húsos palacsinta, a krémes, az almás rétes és a zserbó, a dobos torta és a friss kávé íze még a szánkban volt, mikor a filagóra alatt a földön ülve, összebújva ölelkeztünk, és sorsjegyeket kapartunk. A szemünk mosolygott, mikor az ékszerüzletbe betérve megmérettük a gyűrűsujjunkat, és most itt alszik mellettem, néha beszélget magával álmában, és ahogy tegnap, most is Billie Holiday-t hallgatunk, olykor-olykor a másik oldalára fordul, rámnéz, itt vagyok-e még, egy másodpercre elmosolyodik, és visszahunyja a szemét, és nézem, ahogy a mosoly ott ragad, miközben tovább alszik. Gyönyörű. Gyönyörű volt, ahogy tegnap a verandán ülve kortyolgattuk a reggeli kávét, boldog, álmos szemekkel, és az indiánokról próbáltunk beszélgetni, de nem ment, mert fontosabb volt, hogy csak nézzük a végtelen zöld szántóföldet, ami előttünk volt.

Advertisements