Csapó Kettő

második felvonás

Hónap: május, 2012

Ray: Just do what you gotta do, stop being worried, and enjoy your life. Just do what you gotta do. Csak tedd, amit tenned kell, ne aggódj, és élvezd a mindennapokat. Csak tedd, amit tenned kell.

Reklámok

Hihetetlen furcsa érzés fog el, ahogy reggel kilépek az ajtón, és a parkolóban nem látom Pam autóját. Ahogy a megszokott utcákon sétálok a kávézóig, és a cseresznyés cukorkát egyedül kell megennem, és ahogy nincs mellettem, akinek a kezét foghatnám, és akivel egyszerre mondhatnánk, hogy we got the guy (zöld van). Ahogy megérkezem, Danny köszön a pult mögül, nyúlok a szokásos három dollárért, tegyem el, és jó reggelt, gyönyörű virágszálam, amitől elmosolyodok egy pillanatra, Tessára nézek, aki rámmosolyog, és eszembe jut, hogy mennyit jelent valakinek a puszta jelenléte, főleg, ha nincs ott… Dannyt keresik telefonon, öngyilkos segélyvonal, a volt felesége adta meg a számát, hogy értesítsék, ha baj van. William, a 14 éves fia ma ünnepli a szülinapját, és az anyja nem tud ott lenni, azt mondták neki, hogy üzleti értekezlet, de nem hülye, szombat van, mégis úgy tesz, mintha elhinné.

Egy hajléktalan megkérdezi, vehetne-e egy szál cigit egy dollárért, Danny azt mondja, nincs nála a pénztárcája, majd holnap adja meg, tessék, vegye el.

Találkozás Szidarral, kis megnyugvás, együtt kutatás reménye, meghívólevél, átváltoztatható vízumstátusz kilátása, a fia házassági interjúja a bevándorlási hivatallal, kis megnyugvás, egy kevés üresség, a járókelők kémlelése, hátha megjelenik valaki nagy, rózsaszín napszemüvegben, mosolyogva, aki Sweetie-nek szólít, leül mellém, elővesz egy könyvet, és egymás kezét fogva dolgozunk, hallgatjuk, ahogy Nick zongorázik, néha fel-felnézünk, cseresznyés cukorkát eszünk, és csak boldogan vigyorgunk egymásra.

Random képek

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kaptam szülinapi ajándékot, elmentünk vacsorázni Pam anyukájával, beszélgettünk, milyen érzés elengedni, hogy a szomszéd Jen kertjében van egy oltár, és milyen szép lenne ott egy eskütétel, hogy amikor egymás idegeire megyünk, milyen szeretettel nőjük túl magunkat egy-egy konfliktuson, hogy minden rokon izgul értünk, hogy epres mogyorókrémes szendvicset csinálunk egymásnak reggelire, és hogy ketten a teraszon ülve álmosan isszuk a reggeli kávét szótlanul és egymás vállára hajtva a fejünket, és hogy nincs olyan, hogy tökéletes pillanat – nehezek vannak, amiket mi ketten tudunk széppé tenni.

Pam anyukájával (Susie) üzleti tanácsadás hajnali kettőig, nagyon hálás volt mindenért, amit mondtam, és mennyire hasznos minden szó, ami elhagyja a számat. Ebéd Bethnél és Billnél (nagynéni, nagybácsi), alaszkai kirándulás képek nézegetése (a telkükre tettek egy olajpumpát vagy mit, amiért igen szép pénzt kaptak, azóta utaznak ész nélkül), újabb házassági tanácsok, mosolygás, remélik, minél előbb újra látnak minket.

Carrollton, repülőtér, búcsúvacsora kettesben (rántott rák, füstöt lazacburger, fel- és leszálló propelleres duplaszárnyú repülők), utolsó esti séta a rózsaszín virágok között az erdőben, a földből esőszag párolog.

Reggel háromkor ébredés, Pittsburgh, Dallas, Tucson, negyven fahrenheitből egyik pillanatról a másikra kilencvenkilenc fahrenheit, otthon érzés, nem hazamenni akarás sokadszorra.

Egy újabb csodás este. Elmentünk Alliance-ba, meglátogatni Katyát és a szüleit, Jimet és Beckyt. Katya volt az a gyerekkori barát, aki megpróbált öngyilkos lenni, és ma este úgy tűnt, az egészet egy áldásnak fogja fel, ami segített neki, hogy rájöjjön, milyen jó élni. Ő főzött nekünk, kinn ültünk a teraszon, és a szülők történeteket meséltek arról, milyen volt fiatalon, pénz nélkül Alaszkába költözni, negyven dollárral a következő hónapig, amíg Jim fizetése az új állásából megérkezik. Történeteket arról, hogy az első lakásuk tele volt egerekkel, és Jim szomorú volt, hogy csak ennyit tud adni, de Becky úgy fogta fel, hogy egy mérfölddel közelebb vannak a belvároshoz. Becky zongorázott, és közben Jim énekelt nekünk, mi pedig a kanapén ülve néztük őket, egymáshoz bújva. Hazafelé arról beszélgettünk, milyen érdekes, hogy Ohio mennyivel szebb, mint Arizóna, mennyivel zöldebb, és mennyivel több a virág, mennyivel szebbek a házak, mennyivel otthonosabb minden, de mindezek ellenére, beleértve, hogy a család és a régi barátok itt vannak, Arizóna az, ahol lenni akarunk, nem tudjuk, meddig, de ahogy a dédnagyapa tanácsolta nekünk, one step at a time, azaz fölösleges mindent előre tudni, elég, ha csak annyit tudunk, mi lesz holnap, hogy mi a legközelebbi nagy feladat, a többin majd ráérünk akkor aggódni, ha már a mai napot teljes egészében kiélveztük. Valahogy mindketten úgy érezzük, jobb egy új életet nehezen elkezdeni, mint kényelmesen, teljes biztonságban, hiszen akkor mi lesz az együtt növekvéssel, honnan tudjuk, hogy ott leszünk egymásnak, ha már az elején nem látjuk, hogy igen, számíthatunk egymásra, ha baj van. Az, hogy közösen akarunk valami nehézbe belevágni, valamikor, valahogy, sokkal megnyugtatóbb, mint egy biztos, kényelmes jövő, egyedül. Hogy igen, nehéz lesz, de minden reggel várni fog egy has, amibe az arcomat beletemethetem, őt pedig várni fogja egy szerető ölelés, és mindketten tudni fogjuk, hogy megérte együtt lefeküdni, és együtt felkelni…

Odakinn esik az eső, a cseppek kopognak a tetőn, és arra gondolok, mikor tegnap a napsütésben, szemerkélő esőben Billie Holiday-t hallgattunk a woosteri antikvárium előtt, és a víz csendesen folydogált az ereszcsatornából, és a szülőkre vártunk, hogy értünk jöjjenek. A tulipános hortobágyi húsos palacsinta, a krémes, az almás rétes és a zserbó, a dobos torta és a friss kávé íze még a szánkban volt, mikor a filagóra alatt a földön ülve, összebújva ölelkeztünk, és sorsjegyeket kapartunk. A szemünk mosolygott, mikor az ékszerüzletbe betérve megmérettük a gyűrűsujjunkat, és most itt alszik mellettem, néha beszélget magával álmában, és ahogy tegnap, most is Billie Holiday-t hallgatunk, olykor-olykor a másik oldalára fordul, rámnéz, itt vagyok-e még, egy másodpercre elmosolyodik, és visszahunyja a szemét, és nézem, ahogy a mosoly ott ragad, miközben tovább alszik. Gyönyörű. Gyönyörű volt, ahogy tegnap a verandán ülve kortyolgattuk a reggeli kávét, boldog, álmos szemekkel, és az indiánokról próbáltunk beszélgetni, de nem ment, mert fontosabb volt, hogy csak nézzük a végtelen zöld szántóföldet, ami előttünk volt.

Boldog Anyák Napját

Lassan kicsit részletesebben is írok, de megint el vagyunk fáradva, Creston bejárása, éjszakai séta a temetőben, dédszülők látogatása (első és második kép), aztán haza, ledőlés kicsit otthon (harmadik kép).

Át Tennessee-n, Kentuckyn, Ohio, megérkezés. Este szomszédolás, tábortűz, margarita party, lakókocsiban alvás, reggel ébresztő, dédnagypapa látogatása. Ohio majdnem olyan szép, mint Pam, csak kicsit zöldebb, és rengeteg a gyönyörű ház, istálló, tehén az út szélén. Nagyon más, mint Arizóna, csak sokkal hűvösebb. Most szusszanás, 2O éves macska simogatása, aki olyan, mint egy kísértetmacska, lassan mozog, penészes a bundája, és olyan hangja van, mint egy nyikorgó ajtónak. Jó, a szomszédok a tábortűz mellett, vidámság, az istálló kétszer akkora, mint a ház. Most ebédkészítés, rengeteg ember, rengeteg név, dédnagyapa áldása. Apukától még mindig félek, az arcán hangulatváltozásnak és érzelmeknek nem sok nyoma. De néha dúdol.

Születésnapi buli, nagybácsi visszatérése Afganisztánból, aki csak a hétvégére marad, szóval igyekezni kellett, nem volt idő bámészkodni, csak vezetés, éneklés az autóban, Donald kacsa hangjának utánzása, halottak az autópályán, darabokra tört autók és rohanó mentősök, hordágyak, csend, beszélgetés a GPS-szel, barkochba, szóviccek, szójátékok, asszociációs láncok, rohanó, egymásba folyó fehér csíkok az út közepén, villogó rendőrautók, egymással versenyző kamionok, esti fényekben szikrázó, aszfaltra lelógó vas csövek. Ötóránként nyújtózkodás, két műszakváltás után motel után kutatás, reggeli telefonok, hogy hogy az ördögbe tudunk ennyit aludni, nem vakáción vagyunk, hogy hat órákat húzzuk a lóbőrt. Át Arizónán, Texason, ahol semmi nincs, csak benzinkutak és Dallas, ahol ijesztően zöldek és pirosak az esti fények, és ahol a benzinkúton golyóálló üveg mögül kell kérni a kávét, és a pénzt acélfiókon keresztül kell odaadni a pénztárosnak. Arkansas (ejtsd: arkanszah). Zöld. Memphis. Tupelo, Mississippi, Elvis szülővárosa, oldtimerek az utcán, mindenhol fehér lécházak, fullasztó, párás, eső illatú, éjszakai meleg.

Találkozás Pam apukájával, akivel nem igazán tudunk mit kezdeni egymással. Nem beszél, de ha mégis, akkor csak a bajsza alatt, önmagával. Az a fajta ember, aki tizenöt sört megiszik együltő helyében, aztán megigazítja a baseball sapkáját, szigorúan néz maga elé, a pultos próbál vele néhány barátságos, de felesleges szót váltani, de ő csak odavet néhány szót morogva, és mindenki tudja, hogy a csend fontosabb, mint a mi újság. Aztán néhány újabb üveg sör, ami egyáltalán nem látszik meg rajta, és a derült égből jött hirtelen ötlettől vezérelve, megindulunk a kijárat felé. Napoknak tűnő órákig ültünk szótlanul egymás mellett, és valahogy érezni lehetett, hogy a hallgatás mögött a szigorú, bíráló nézésből még szigorúbb, de már nem bíráló, hanem kérdőre vonó nézés lesz. Ahogy mindketten próbáltuk kérdezés nélkül kitalálni, mit gondol a másik, keresve, de egyszerre kerülve is egymás tekintetét, és a rendelt italokból kitalálni, ki milyen ember lehet, ez a nézés párbaj kezdett egyre ijesztőbb lenni. Ő sört iszik, én kávét. Biztos azt hiszi, hülye európai, ez itt Amerika, ide nem kellenek az okostojás kávéivók. Ő kék focimezt visel, szandált és rövidnadrágot, én kockás inget és vászoncipőt. Az ő szája lefelé áll, az enyém sarka felfelé. Ő vagy százhúsz kiló, én nem sokkal több, mint a fele. De mindketten kopaszodunk.

Némán visszasétáltunk a bárból a motelbe. Pam a mosdóban, te jó ég, egyedül maradtunk. Hallom, 6 hónapja Tupeloban dolgozol. Így van. És milyen itt? Volt már jobb is. És ez végleges? Nem, nemsokára elküldenek Alabamába. Hm. És ez után óráknak tűnő másodpercek, míg Pam kezet mos. Lenyomja a kilincset. Megváltás. Szóval… Milyen szobát akartok? Hogy érted? Egy- vagy kétágyas? Nem merek megszólalni, féltem az életem. Végül egyágyasat kaptunk. Még élek.

Reggel van. Mindhárman az autóban ülünk, tizenegy órás út áll előttünk. Egy óra már eltelt, de még senki nem szólt egy szót sem. Nem tudom, javasoljak-e zenét. Valószínűleg rossz ötlet. Ha akarna zenét hallgatni, már bekapcsolta volna a rádiót. Én hátul ülök, ő néha belenéz a tükörbe, és végigmér. Én elkapom a tekintetét, visszavigyorgok. Ő úgy tesz, mintha nem látna, és tovább néz. Megállunk egy McDonald’snál, reggeli, ő fizet. Megköszönöm. Nagyon szívesen. Valahogy egy egyszerű szívesennél ez sokkal többet jelent. Megkönnyebbülök.

Azt hiszem, jól megleszünk. Nincs mitől félnem, jobbára ártalmatlan. Már csak néhány tucat újabb embert kell megismernem.